Korunk rohanó világában nincs már idő, és igény sem hosszú történetek, érzelmes szenténekek végighallgatására. Hol van már az elmúlt korok barátságos, patriarchális világa, a kisvárosok “saját koldusa”, akit be lehet hívni a házba, le lehet ültetni, aki beéri egy kis kenyérrel, szalonnával adomány gyanánt, akire még a gyereket is rá lehet bízni egy időre, míg az édesanya kiszalad az éléskamrába, s aki, ha a háziaknak nincs pénze, még ad is a magáéból, mint Móricz Zsigmond novellájában.
A kéregetés módszere megváltozott. Gyors, hatékony, ötletes megközelítésre van szükség. Azok a lesütött szemű, szomorú arcú alakok, akik a járókelő mellé lépnek és “Elnézést kérek a zavarásért” — mondattal próbálják megállítani, többnyire felsülnek. A rutinos áldozatjelöltek másfelé nézve továbbsietnek, az udvariasabbak szintén lesütött szemmel végighallgatják történetüket, majd szabadkozva, sürgősségre hivatkozva kitérnek, a brutálisabbak elutasító mozdulatot tesznek, vagy egyszerűen odébb lökik őket. Vannak olyan kéregetők is, akik közvetlen érintkezés erőltetésével próbálnak eredményre jutni; erőszakkal megragadják a kezünket, megrázzák, vagy egyszerűen belénk kapaszkodnak. A módszer kétes. Van, aki gyorsan odavet egy pénzdarabot, hogy szabadulhasson, de vannak, akik pánikba esnek, segítségért, rendőrért kiabálnak. A koldusnak menekülnie kell; nemcsak a keresettől esett el, az ígéretes “placcot” is elveszítette, hiszen a megüresedett helyen azonnal megjelenik egy versenytárs. A kifejezetten agresszív, fenyegető, már a bűnözés határát súroló módszereket itt ne is említsük.
Mindig akadnak, akik rájöttek arra az alapigazságra, hogy szívesebben adnak annak, akinek van, de pillanatnyilag megszorult. “Elvesztettem a pénztárcámat, nem tudna adni nekem egy húszast? Buszjegyre kellene!” – mondja a fifikásabb. Elő-elő bukkanhat még olyasvalaki, aki elhiszi, de a balekok száma fogyatkozik.
Az okos koldus tudja, hogy kerülni kell a közvetlen testi kontaktust, mert ez a lehetséges adakozót taszítja. Arra kell rávenni inkább, hogy maga közeledjék. Mindenekelőtt a figyelmet kell magára irányítania. A feltűnő testi fogyatékosság még mindig eléggé hatékony, de nem mindig eredményes, mert a látvány sokakat elriaszt. A gyermekükkel kéregető anyák sem feltétlenül váltanak már ki részvétet. Napjainkban a hagyományosan kötelező filantrópiát mindinkább fölváltó állatvédelem-téma hatására előkerült egy régi-új módszer: háziállatok, többnyire macskák illetve kutyák jelentek meg a koldusok mellett. Egyre több olyan rongyos alakot látni a falak tövében ülve, akik egy vagy több szomorú tekintetű kutyával, békésen szunyókáló cicával veszik körül magukat. De az is előfordul, hogy gazdi nem is látható. A tradicionális pénzes tálka mellett csupán a kutyus üldögél, nyakában a következő szövegű táblával: “Kérem, segítsen. Talpas vagyok. Hamira és oltásra gyűjtök.”
A táblák „éneke”
A kéregetők nyakában, ölében látható táblák napjaink elszemélytelenedésének talán legközvetlenebb bizonyítékai. Az ember feliratok mögé rejtőzik, mert informatívabbnak és hatékonyabbnak véli a kommunikáció írott formáját a személyes közlésnél. Az írott szövegek tartalmát a szemlélő könnyebben befogadja és magáévá teszi, mint a mögöttük rejtőző személy problémáját, mert önnön szabadságlehetőségeire nézve kevésbé veszélyesnek érzi azokat. A feliratokat viselő kéregetők még a szemkontaktust is kerülik, táblájuk egyszerű illusztrációiként ülnek, állnak, vagy térdelnek.
A siker zálogává az ötletes, figyelemfelhívó, szívbemarkoló megszövegezés lett. Mivel pedig a “koldus-iparban” nincs szerzői jogvédelem, a hatékony szövegek pillanatok alatt elterjednek, és minden utcasarkon elénk kerülnek.
A rendszerváltás környékén az ilyesféle feliratok tűntek hatásosnak: “Üldözött erdélyi magyar vagyok. A hatóságok zaklatásai elől menekültem Magyarországra. Kérem, segítsen egy kisebb összeggel, amíg munkát találok!” A feliratok viselőit az sem zavarta, hogy szóba elegyedve velük gyakorta kiderült, egyetlen szót sem tudnak magyarul.
Később, a bánya- és ipari üzemek bezárásával az utcákat elözönlötték a “Munkanélküli lettem 40 év után!”, “Ha már munkám nincs, legalább gyógyszerre való kellene…”, illetve “Nincs már munkám, a lakásomat elvesztettem, önbecsülésem elhagyott, legalább egy italra adjanak, kérem!”, és hasonló feliratok.
Manapság a “Műtétre gyűjtök…” feliratot és annak változatait látni gyakrabban. Többen élnek az őszinteség eszközével is. “Szomjas vagyok”, vagy a még célratörőbb “Te is szereted a sört? Én is! De nem tudom megvenni, segíts!”
Feltűnően növekszik az olyan táblák száma, amelyeken a lehetséges adomány minimálisan legkisebb összegét is feltüntetik. A számjegy egy láthatatlan pszichikai határvonalon egyensúlyoz: nem lehet túl kevés, mert annyit minek, de nem lehet túl sok, mert annyit meg nem érdemes adni.
Az utóbbi idők egyik legsikeresebb felirata egyik megyei városunkban, egy szupermarket előtt tolókocsiban ülő kéregető nyakában tűnt fel: “Önnek sok 50 forint; nekem maga az élet!” Szinte percenként lépett oda valaki, és dobott egy ötvenest a kéregető tálkájába. Mi lehetett a siker oka? Talán az, hogy az embereket megragadta; a koldus tisztában van azzal, hogy nekik is lehetnek anyagi problémáik.